A hordóról
A kádársegéd és a mosónő
Amióta az agyagból készült amforákat felváltotta a fahordó, a tölgy házasságra lépett a borral. Igaz, kapcsolatuk hosszú időn keresztül tiltott szerelemnek minősült. Korábban a hordók belsejét marólúggal és savas vízzel semlegesítették, hogy a tölgyfából származó zamat- és ízanyagok véletlenül se kerülhessenek a borba. Ha ezt mégsem sikerült elkerülni, akkor a borban megjelenő fa egyenesen hibának minősült. Szálka van a borban, járta a mondás. Akkoriban egyébként is könnyebb volt meglátni a másik borában a szálkát, mint a magunkéban a gerendát.
Hát, furcsa teremtmény az ember. Amit tegnap tűzzel-vassal irtott, azt ma követendő erényként tűzi lobogójára. A kívánt égetett faíz elérése érdeké-
ben a közelmúltban akár akkurátusan pörkölt faléceket vagy forgácsot is úsztattak a hordót sosem látott borban. És akkor a kóracél tartályok aljára kötözött chips-es zsákokról még nem is beszéltünk.
A barrik mágikus szó, pedig eredetileg egész egyszerűen csak hordót jelent:
a meghatározott űrtartalmú, általában 225 literes, speciális készítésű tölgyfahordókat illetik ezzel a megnevezéssel. Specialitásuk pedig abban áll, hogy kiégetik a belsejüket. Miért? Mint a legtöbb találmány és felfede-
zés, ez is a véletlennek köszönhető.
A fáma szerint, márpedig a fáma mindent tud, egy kétbalkezes francia kádársegédnek köszönhetjük, hogy manapság bolondulunk a barrikért. Akkoriban fahordókban szállították a bort Amerikába. Egy alkalommal, a szokásos műveletek közben egy feltűnően csinos mosónő libegett el a kádárműhely ablaka előtt, a segéd eltátotta a száját, homlokát kiverte a víz, tűz gyulladt a testében, és megperzselte az egyik hordó belsejét. Amikor a szállítmány néhány hónap múlva megérkezett az Újvilágba, a „hibás” hordó tartalmának íze a többiekétől nem csak hogy lényegesen különbö-
zött, de lényegesen jobban is ízlett mindenkinek.